Kietlen betonrengeteg
szögletes ívben rajzolt életek

imitt egy tömött kuka,
egy derék lágy vonala rajzol neki fedőt
amott egy betört ablak,
még a szél se rángatja a leszakadt függönyt

a dermesztő hidegben hegyesre fagytak a lágy szirmok
az élet lassú folyásába karcolnak mély rovátkákat
mint egy agg arca és keze
mint a rég felszántott, de nemes szülőföld

embertelen ez az élet, mint a patkányok
lucskos és szűk járatokban közlekedve hajszoljuk
azt amit fontosnak vélünk
hamis ideák, színek, képek, állatok – ezeket emeljük isteni rangra
felfaljuk mi legkedvesebb, eldobjuk mi hasztalan
csakhogy meglegyen a kincs, a rég áhított dicsőség

és nincs megállás
az önelégült arcok száguldanak a hullámvasúton
ott ér véget gyermeki mosollyal, de csak a mosoly vidám
a szem meggyötört, az arc megkínzott, a haj megőszült

és a csöndet csak a hideg föld
dermedt koppanása hasítja ketté.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.