Törd ki az üveget, üss lyukat a falba,

vesd ki magad az ablakon, hátha megtudod milyen halva

születni és úgy is élni,

céltalan robotként lépéseket tenni

és döntéseket hozni,

tudván, hogy van egy jobb világ,

melyben minden szép, a virág,

a tér, a színek és tiszta fény övezi gondolataid,

amivel megleled az elveszett aranyborjút.

Kietlen betonrengeteg
szögletes ívben rajzolt életek

imitt egy tömött kuka,
egy derék lágy vonala rajzol neki fedőt
amott egy betört ablak,
még a szél se rángatja a leszakadt függönyt

a dermesztő hidegben hegyesre fagytak a lágy szirmok
az élet lassú folyásába karcolnak mély rovátkákat
mint egy agg arca és keze
mint a rég felszántott, de nemes szülőföld

embertelen ez az élet, mint a patkányok
lucskos és szűk járatokban közlekedve hajszoljuk
azt amit fontosnak vélünk
hamis ideák, színek, képek, állatok – ezeket emeljük isteni rangra
felfaljuk mi legkedvesebb, eldobjuk mi hasztalan
csakhogy meglegyen a kincs, a rég áhított dicsőség

és nincs megállás
az önelégült arcok száguldanak a hullámvasúton
ott ér véget gyermeki mosollyal, de csak a mosoly vidám
a szem meggyötört, az arc megkínzott, a haj megőszült

és a csöndet csak a hideg föld
dermedt koppanása hasítja ketté.

A reménytelenség első foka, az üres tudat,

szívtelen robotként végzett munka,

semmi érzelem, semmi értelem,

dolgát végzett büszke árnyék,

bezsebeli a hasznot, gyarapítja a bankot,

és örömmel nyugtázza a napot.

Szaladva a siker után,

boldog-boldogtalant elégedettségbe hajszolni,

a test verejtékével megpecsételt eredményt bőszen bólogatva,

másnap boldogan a világ tudtára adni,

Sikerült!

A reménytelenség sarokpontja,

„Cserét kérek”

karját felemeli, tekintetet keresi,

ujjával csettint, semmi tisztelet.

Nagy levegő, elszámolsz háromig,

Fő a nyugalom, mosolyogva sütni el egy viccet,

harsány nevetés vagy visszafogott mosoly,

mindegy, mi történik

a hatás nem marad el,

de ez csak a kiváltságosok értelme.

„Csináld ezt, csináld azt,

erre kell, hogy legyen időd!”

Cigarettafüstbe burkolódzó fohász,

a táncoló alakok között utat törő szóáradat,

néha-néha elakad, de egyszer csak révbe ér

a teljes semmiséggé zsugorodó parancs.

Olajozottan működő gépezet,

Mindenkinek megvan a maga dolga,

A munka zaját megtörő vidám hangok

Ritkán kapnak szabad utat,

De erre is rácáfol a démon groteszk/vidám arca,

Sorsod ellened fordítja,

A felelősséget magáról ledobja,

Mosom kezeim, erre ezt szólja.

Jár az ész, hogyan tovább,

Keres kiutat, csapódik tovább,

Mindig-mindig visszatér,

Visszahúzza a szív, az ész,

A józanság és a pénz.

A nap végén számolgatva,

Egy sör és egy szelet torta fölött konstatálva,

Ez a nap is egy újabb kerék,

Ami a mókusverem legalsó fokán született és

Mit oly fontosnak hittünk,

Pedig korántsem az, csak egy múló pillanat

Egy változó világban, ami egy olyan súly,

Amit a ránk zuhanó félelem és bizonytalanság pakol a vállunkra.

Egyikünk se Atlas, hogy elbírjuk,

Nekünk szolgálni és tolerálni stílusunk.

Letört boltozat, meghasadt tömbök,

tovalépő vonalak és kerek élek.

Márványköves lépcső,

ami a kárhozatba vezet.

...

kancsóformát ölt a testes gondolat,

de figyelj mert ide-oda bólogat

...

Színes falak mutatják, jó úton jársz,

de vigyázz, mert a sötét feni már a fogát.

Felhők közt a boldogság örökké tartó álom,

gyerekek szaladnak önfeledten, kacagva,

sétáltatják a madzagba tekert ősi tűzokádót.

Föl-föl a magasba,

rángatjuk álémaink a szeszélyes illúziók keblén.

...

Köves lábnyom egy eldugott sarokban,

itt járt már egy elmés gondolat,.

...

Egy epés szólam, egy lágy pillantás,

egy megrázó felismerés,

Mind oda tartunk, ahol

a tett és a gondolat mérlegre kerül.

.

.

/ Davd Beeri - A váza /

   ...kiderült, hogy a telefonkönyvben csak egy szám van, és azt a számot kell hívni, bárkit keres az ember. Minden oldalon az az egy szám állt... egy teljesen kicsinált társadalomról beszélek. És a zsebedben ott van az a szám, a szám, lefirkantva mindenféle cetlire és névjegykártyára, mindenféle nevek mellé. És ha azt a számot elfelejted, senkit nem tudsz felhívni.
- És az információ?
- Az ugyanaz a szám.
Hallgatta őket; érdekes volt ez a hely, amit leírtak. És ha az ember felhívja, a számon előfizető nem tartózkodik, vagy valaki annyit szól bele: „Sajnálom, téves hívás.” Aztán az ember megint felhívja ugyanazt a számot, ugyanazt keresi, és eléri.
Ha az ember elmegy az orvoshoz - csak egy van, aki mindenhez ért - egyetlen gyógyszert kap. Az orvos elkészíti a diagnózist, aztán felírja a gyógyszert. Az ember elviszi receptet a gyógyszertárba, de a gyógyszerész sose bírja elolvasni az orvos írását, úgyhogy az egyetlen tablettát adja, amije van: aszpirint. És az is meggyógyít mindent.
Ha megszeged a törvényt, amiből csak egy van, és azt mindenki újra és újra megszegi, akkor a zsaruk alaposan felírnak mindent, melyik törvény, milyen kihágás, ami mindig ugyanaz. És a törvény megszegésére, legyen az tilosban átkelés vagy hazaárulás, mindig ugyanaz a büntetés: halál. És mozgalom harcol a halálbüntetés eltörléséért, csakhogy ez lehetetlen, hiszen akkor nem maradna semmiféle büntetés. Hát marad a halálbüntetés, a társadalom pedig kiégeti magát és kihal. Nem is, nem égeti ki magát, hiszen eleve ki van égve. Kifakulnak, egyenként, ahogy megszegik a törvényt és meghalnak.
Azt gondolta: amikor az emberek meghallják, hogy az utolsó is meghalt, azt mondják, kíváncsi lennék, miféle népek voltak. Nézzük csak, visszajövünk csütörtökön. Habár nem volt biztos a dologban, nevetett, és nevettek a többiek is, amikor hangosan elmondta. - Nagyon jó, Bruce - dicsérték meg.

   Ez szállóigévé vált; amikor csak valaki a Szamarkand Házban nem értett valamit, vagy nem találta, amiért küldték, mondjuk egy tekercs vécépapírt, azt mondta: „Hát akkor visszajövök csütörtökön.” És neki tulajdonították. Az ő mondása. Mint a komikusok a tévében, akik hétről hétre ugyanazt a csattanót mondják. Elterjedt a Szamarkand Házban, mindenkinek jelentett valamit.
Később az egyik esti játéknál, amikor mindenkit megjutalmaztak valamiért, amivel gyarapította az Új-Utat, például egy új Fogalomért, ő a humoráért kapott elismerést. Azt a képességet hozta magával, hogy viccesnek lássa a dolgokat, bármilyen sötétek is. A körben mindenki megtapsolta, Ő meg felpillantva ijedten látta a mosolyokat, és mindenki szemében a meleg elismerést, és tapsuk jó ideig vele maradt, elzárva mélyen a szívében.

/ Phillip K. Dick - Kamera által homályosan /